Anyák Napjára

Az alábbi bejegyzést az ÉletVár Közösségi Tér zárt facebook-csoportjának írtam. Szívből jött, így hát megírom itt is, úgyis bűntudatom van a blog elhanyagolása miatt.

Stílusosan, Anyák Napja után két nappal jutottam el odáig, hogy boldog Anyák Napját kívánjak az ÉletVáras közösségnek és Nektek, kedves olvasók.

Fogadjátok szeretettel gondolataimat a korona-karanténunk 51. napján:

Csodás dolog anyának lenni. Tényleg fantasztikus, néha már-már habos-babos, giccses, ahh de megható... Nem mondom, tényleg jó itthon lenni a gyerekekkel, reggel nem sietni sehova, sokat játszani, tevékenykedni, kirándulni, nevetni, ölelni...

Az utóbbi hetekben viszont más volt hangos bennem, mégpedig a felelősség, a folyamatos készenlét, problémamegoldás, végtelen és rettentő fárasztó türelem...

Mert Ti, Mi anyák tudjuk, hogy hány csepp D-vitamint kell adni a gyereknek, mennyi az aktuális lázcsillapító adagja, mit kell adni hurutos vagy száraz köhögésre, hogy a kék tányérból nem eszik és a pöttyös bögréből hajlandó csak meginni a teát. Csak mi tudjuk, mitől borul ki nagyon és mivel lehet olyankor megnyugtatni. Mi tudjuk, mi a kedvenc meséje és mi tudjuk, hogy ha elcsalunk egy mondatot, hogy majd 5 másodperccel hamarabb vége legyen és mehessünk aludni, ő kiszúrja, hogy valami kimaradt... Mi tudjuk, hogy melyik a kedvenc pólója és melyiket nem veszi fel. Mi tudjuk, hogy az a zöld nadrág a szekrényben már kicsi neki, csak nincs időnk/helyünk eltenni. Csak mi tudjuk, hogy a tejbe ő szórja bele a kakaóport és amikor főzzük a kávénkat, ő teszi bele a kapszulát a gépbe, mert ha nem, összedől a világ. Mi tudjuk, hogy csak azt a májkrémet szereti, ami nem darabos, és csak azt a banánt eszi meg, ami nem barna. Azt is csak mi értjük, mit hablatyol amikor beszélni tanul. 

Ok, ezekből nálunk sok mindent tud Apa is, na de hiába, ha én vagyok itthon... 😓

A mi felelősségünk, ha gyógyszert adunk neki és az is, ha nem... A mi felelősségünk, hogy mikor visszük el orvoshoz. A mi felelősségünk, hogy a kisbabából milyen gyermek, a gyermekből milyen tinédzser, a tinédzserből milyen felnőtt válik. Ha egy gyerek "rossz", biztos az anyja rontotta el. Ha egy gyerek "jó", micsoda szerencséje van az anyának... 🤔

Csak mi vagyunk jók, ha felébred éjjel. Csak mi kellünk, ha összevesznek a tesójával, ha beteg, ha elesik, ha nem sikerül valami, ha feneket kell törölni, ha fáj valami, ha éhes, ha szomjas, ha mesét kell olvasni, ha játszani kell.

Lehet felelősségteljes állásunk. Én is feleltem több ezer euro bevételért naponta. De nincs a világon még egy ilyen fontos feladat, mint felnevelni egy (vagy több) gyermeket. És ez a feladat nehéz, rohadt nehéz. 

Eszembe jut az a rajz, ahol az álláskereső nő és a munkaadó férfi ül egymással szemben és a férfi azt mondja: Évente egy szabadnap van, Anyák Napjának hívjuk, de tulajdonképpen akkor is dolgozni kell...

Ennek a "hivatásnak" az ünneplésére kevés évente egy nap. Minden egyes nap kezdetén és végén veregessétek vállon magatokat és legyetek rettentő büszkék magatokra, hogy megcsináltátok! Nap nap után, minden nehéz éjszaka hajnalán. A világ legnehezebb feladata a miénk és mi megoldjuk, nem is akárhogy!!!

Éljenek az Édesanyák! ❤️

(Ezen a fotón az autóban szoptatok éppen, úton vagyunk Barcelonába, itt kb 13 órája... Durva volt...)

Meg nem értett kisbabák

Jaj, már megint sír... Dehát most szoptattam meg!!! 10 perce tettem le... Semmit nem lehet így csinálni! Mi a baja? Biztos a hasa.... Igen, biztos, hiszen minden babának fáj a hasa! Na, húzkodja is a lábát! Akkor tényleg  a hasa lesz! Biztos...

Biztos?


Gyakori a helyzet és gyakori a probléma: Az újszülött kisbaba nyűgös, sokat sír, nem lehet letenni, nincs el egyedül, hasfájós, nem alszik éjjel.

A napokban újra elolvastam az Elveszett boldogság nyomában című könyvet, és újra belém hasított, hogy te jó Ég, mennyire nem azt csinálja a modern társadalom a kisbabákkal, amit kéne, amire nekik természetüknél fogva szükségük lenne...
Miért nem ismerősek a fent felsorolt gondok a természeti népeknél? Miért nem ismerős az állatvilágban, a főemlősöknél (akik a legközelebbi rokonaink)? Hiszen nem látunk egész nap visító, lábukat húzkodó kismajmokat a természetfilmeken, nem látunk fáradt, kiégett, depressziós anyákat a jekána indiánoknál...
Valamit nagyon másképp csinálunk, mint ők, valamit nagyon félreértünk a babáinkkal kapcsolatban!

Mit csinálnak ők?
Kisbabáikat természetes úton, háborítatlan körülmények között, beavatkozások nélkül szülik meg, ott és úgy, ahol és ahogy ők szeretnék, azokkal a segítőkkel körülvéve, akiket ők szeretnének. A kisbaba a megszületése után azonnal és megszakítás nélkül az édesanyjával van, bőr-bőr kontaktusban. A kisbaba szabadon szopizhat, amikor szeretne, nincs óra, nincs mérleg, nincs pótlás. Az anya a kisbabával együtt kipiheni a szülés fáradalmait, közben a család többi tagja ellátja az anya feladatait: főznek, mosnak....
Miután az anya megerősödik, kisbabáját a testén hordozva, visszatér az aktív életbe: teszi a dolgát, a közösség aktív tagja, éli tovább a korábbi életét-bevonva ebbe a kisbabáját is. Nem teszi le a kiságyba, amíg elmosogat, kitereget, ebédet készít. Nincs is kiságy. Nem is kérdés, hogy a baba az édesanyja mellett alszik, hiszen az ember és az összes főemlős így teszi ezt több százezer éve. A baba nem egy pihenőszékből nézi távolról az anya tevékenységét, hanem közvetlen közelről, ezzel olyan tapasztalatokat szerez, ami a későbbi életéhez és szocializációjához elengedhetelen. Közben persze szopizik, alszik, amikor neki jól esik. Aztán a mozgásfejlődés beindulásával aktívan felfedezi a környezetét, a testközelség igénye folyamatosan csökken, és az anyáról való leválás szépen, a maga természetes tempójában megtörténik.

Mit csinál a modern társadalom?
A kisbabáink kórházban születnek, erős fények, számtalan beavatkozás és a baba számára sokkoló ellátás mellett. Az anyák egyetlen személyt választhatnak maguk mellé. Parancsra nyomnak, az orvos által előírt testhelyzetben. Szabad választás sok helyen még mindig nincs. Az újszülöttek néhány percre, a szerencsésebbek egy órácskára az anyjukkal maradnak, aztán életük első éjszakáját teljesen egyedül töltik az újszülött osztályon, rideg és hideg körülmények között, egyedül. Időérzék hiányában nem tudják, hogy anya itt volt még nemrég, akkor most is biztos itt van, vagy hamarosan jönni fog. Ők a jelen pillanatban élnek, számukra az a múlt és a jövő is. Az egyetlen ismerős, biztonságot és életet adó személy megszűnt létezni... Idegenek valami műanyag, rossz ízű, cuminak elnvezett természetellenes tárgyat dugdosnak a szájukba, hogy ne sírjanak. Néha kiviszik anyának, a szerencsések 2 nap magány után már megszakítás nélkül az anyával lehetnek. A vissza nem hozható értékes órák azonban pótolhatatlanul elmúltak. Testkontaktus hiányában a kötődés kialakulása akadozott lehet, a tejtermelés nehezen indulhat be, az egymásra hangolódás nehézkessé válhat. A kisbabában dübörög a stresszhormon, az anyában gyászfolyamatok indulhatnak be...Mennyi de mennyi hátrány érte a modern világ anyáját és gyermekét, pedig még csak két napja szültek és születtek...

Hazatérve a kórházból a baba első tapasztalata a világról a bizonytalanság, magány, félelem és fájdalom. Szorong, feszült. Otthon sok esetben tovább folytatódik a szeparáció: kiságy, pihenőszék, babakocsi. Az anya megszoptatja, leteszi. Elmosogat, bedob egy mosást, eszik valamit. A baba egyedül van. Hamarosan sírni kezd. Miért sír, hiszen még nem lehet éhes. Az anya hulla fáradt, mindent ő csinál, egyedül van. Nem akarja felvenni, nem akarja megint mellre tenni. Hiszen azt mondták neki, azt nem szabad. De a cumitól meg azt hallotta, gondot okozhat. Most mit csináljon? Hát, azért odaadja neki, hátha... Baba esetleg elfogadja, tovább alszik. Egyedül, testkontaktus nélkül.
Vagy nem fogadja el és elkezd sírni. Talán most már nagyon-nagyon kevés anya csukja rá az ajtót, inkább kiveszi a gyermeket. Próbálja kitalálni, mi baja lehet. Talán a hasa. Leteszi, megtornásztatja, hátha... De csak sír. Akkor éhes. Biztos kevés neki a tej. Kap egy kis tápszert. Az órákra kiüti, hiszen a tápszer megemésztéséhez rengeteg energiát emészt fel a szervezet. Végre alszik 3 órát, egyedül, fekve, csöndben, magányban. Dehát ez így jó, hiszen mindenhol ezt hallani, hogy 3 órát alszik az újszülött, nem?!

Egyébként, mi ez a hasfájás-őrület? Hogy lehet az, hogy a természet adta, legtökéletesebb táplálék így megkínozza szinte az összes újszülöttet? Ja, hogy egyébként nincs rá semmilyen bizonyíték, hogy valóban a hasuk fáj? Talán csak az elszenvedett, természetellenes születés, ellátás és az első napok sokkhatása miatt ordítanak? Azért rúgkapálnak, azért húzkodják a lábukat, mert tele vannak feszültséggel, negatív energiával és nem tudják levezetni anya testközelségében, mert állandóan le vannak rakva? Mert anya olyan elvárásokat állít fel vele szemben, amik teljesen szembemennek a biológiai normával? Mert nem, a babának nem jó és nem természetes, ha állandóan le van rakva! Nem, nem jó neki a kiságyban egyedül lenni éjszaka! Nem, nem jó neki 3-4 órát várni az evése, ivásra, ölelésre! És ezért ordít... Mert Ő nem erre született!

Telnek múlnak a hetek-hónapok, anya naphosszat zsonglőrködik a házimunka és a gyerek között, ruhát hajtogat, főz, mosogat, altat, etet. Egyedül. Egész nap. Nem megy sehova, hiszen:
-nem mer nyilvánosan szoptatni
-macerás a tápszert magával vinni
-babakocsival nem lehet eljutni bizonyos helyekre
-ahova menni szeretne, oda nem lehet babával menni.
Úgyhogy inkább otthon marad. Baba a járókából próbálja figyelni és magába szívni a tudást, megismerni a világot, de alig lát belőle valamit. Lát villogó fényeket, zenélő műanyagot, a járóka rácsait, anya néha elsuhanó alakját, amint gügyög neki valamit. Sírdogál, mert nem jó egyedül, szeretné nézni, mit csinál anya. Ebből tanulna. De cumit kap, anyának sok a dolga, "játsszál szépen, annyi játékod van!"

Érzitek, milyen erős a kontraszt, ugye?

Vannak azonban anyák, akik a jekána indiánok és minden más természeti nép csecsemőgondozási elveit a lehető legjobban igyekeznek beületni a modern hétköznapokba. Őket csúfolják sokan ősanyának...

Mit csinálnak ők?
Tudatosan készülnek a szülésre, esetleg otthon szülnek, valóban természetes úton. Ha kórházban, akkor jogaik és a szülés természetes lefolyásának tudatában, kompetens szülő nőként, szülési tervvel érkeznek a kórházba és igyekeznek ott a lehető legjobbat kihozni a helyzetből. Nagy valószínűséggel nem lesz háborítatlan szülésük, nem lesz megszakítás nélküli együttlét a babával (ma Magyarországon legalábbis szinte biztos, hgy nem). De tudni fogják, hogy a baba számára létfontosságú a folyamatos bőr-bőr kontaktus, ezért kérik, hogy hadd legyen velük az újszülött, nem adják le éjszakára, nem adnak neki cumit, szoptatják akár egész nap, hiszen tudják, így fog beindulni a tejtermelés.
Otthon sokat pihennek a babával, vele alszanak. A házimunkát elvégzi a férj, anya, anyós, takarítónő, bárki. Ebédet hoz a futár, vagy az előbb felsorolt személyek közül valaki, bárki.
Ahogy erősödik, egyre több házimunkát elvégez. Közben a kisbaba hordozókendőben a mellkasán pihen. Ha felébred, anyja megszoptatja, tisztába teszi és visszaköti a kendőbe. Folytatja a teendőit. A kisbaba idegrendszere, izomzata fejlődik. Megtapasztalja a világ biztoságosságát. Ha az első napok nem is a legjobban alakultak, azóta folyamatosan anyával/anyán van, egy energiamezőben, összhangban, szimbiózisban, biztonságban. Minden jó. Néhány hét múlva anya elmegy vele bevásárolni, ügyeket intézni, nagyokat sétálni. Esetleg beiratkozik egy kézműves workshopra. Baba rajta, ő alkot, töltődik, felnőttek között van. Este átmennek a szomszédba grillezni. Másnap jönnek a barátnők. Jót beszélgetnek, nagyokat röhögnek, nem kell elvonulni alatni, nem kell hazaküldeni a vendégeket, a baba elalszik cicin az ölében, vagy kendőben. Jövő héten lesz egy izgalmas előadás a rendezvényközpontban, jujj de jó lenne elmenni!!! Miért ne? A baba kendőben van, ha szeretne, tud szopizni, hát hajrá! Nem kell más cucc, mint 1-2 tiszta pelenka, positörlő és egy váltás ruha. A barátnője férjhez megy, meg vannak hívva... Ott a helyük!  Aztán sportolna is az anya. Remek! Kanga Training, Aktívmami, Maminbaba... Mindenhova lehet menni babával, ismertem olyan édesanyát, aki trx-re járt, vitte magával a babát, letette a földre, amíg ő edzett, de ott volt vele, nem hagyta senkire az első hónapokban. Sok anya dolgozik együtt a babájával (én is dolgoztam Zalánnal 3 hónapos korától)!
Ez az anya nem agyal, nem rágódik, nem aggódik, hogy miért szopik ilyen gyakran a gyerek. Nem fél, hogy ezzel elkényezteti. Nem fél, hogy tönkremegy a házassága az együtt alvás miatt. Sőt! Romantikus sétákra indul a férjével kéz a kézben, miközben a kisbaba a hátán alszik. Ők meg fogák egymás kezét. Nem a babakocsit...
Ez az anya aktív tagja marad a társadalomnak, és mindenbe bevonja a kisbabáját. Még az is előfordul, hogy új szakmát tanul. Rugalmas, alkalmazkodik az adott helyzethez.

Ez a kisbaba keveset sír, ügyesen szopizik, nincs cumija, nem fáj a hasa. Érti őt az anyukája. Érti, hogy most nagyon kell neki a testközelség, éjjel-nappal. Érti, hogy ez így természetes. Érti a jelzéseit.

Nem mártír. Nem okoskodó, csak mert ismeri a WHO ajánlásokat. Nem könyvből nevel, pedig olvasott könyveket, csak nem kitalált gyereknevelési módszerekről, hogyan-aludjon-el-egyedül-a-baba "jobbnál jobb" trükkökről, hanem a kisgyermek természetes működéséről, biológiai tulajdonságairól szóló könyveket, amik megerősítették abban, hogy hallgasson a saját és babája öszöneire. Bízzon benne, és bízzon magában, hogy ne akarjon szoktatni, leszoktatni, átnevelni, idomítani.
Ha ezért a felfogásért negatív értelemben vett "Ősanya" bélyeg jár, hát én büszkén viselem!

Nem érdekel a bélyeg. Az érdekel, hogy értsük meg végre a kisbabákat! Ezért dolgozom...

www.facebook.com/kendobenszeretetben
www.facebook.com/felkeszulotanfolyam

Ölelés:
Petra

Egy ágyban a gyermekekkel-mi lesz ebből???

A gyermeknevelés egyik legmegosztóbb témája az, hogy hol aludjon a gyerek. Ahány ház, annyi szokás, meggyőződés, elv, vélemény. Van, hogy a szülők döntenek valamiről, aztán kisbabájuk jól átírja azt a döntést. És a döntés mögött is annyi minden állhat: információk, vagy azok hiánya, otthonról hozott minta, a környezet, család tanácsai, vélt vagy valós félelmek.... Lényeg, hogy valószínűleg minden családban van egy elhatározás, hogy hol fog aludni a baba. Elmesélem, nálunk hogy alakult ez a dolog!

Amikor Danit vártuk, tudtam, hogy a kötődő nevelés lesz a mi utunk. Az együtt alvással kapcsolatban viszont bizonytalan voltam, illetve apai oldalról is éreztem egy kis ellenállást, úgyhogy azt gondoltam, megpróbáljuk külön ágyban altatni Danit, aztán meglátjuk, ő mit szól hozzá. Olvastam William Sears Éjszakai gondoskodás című könyvét, ismertem a WHO ajánlást( legalább 6 hónapos korig ne aludjon egyedül a baba), úgyhogy én aludtam Danival a szobájában, Apa meg egyedül. Ennél jobban szétszakítva sosem éreztem a családunkat. Kipróbáltunk sokindent (első ébredésig szobájában, utána köztünk alvás stb), de egyik sem volt az igazi és egyre jobban éreztem, hogy ez az egész így annyira bonyolult, fárasztó (igény szerint szoptatott kisfiam elég sűrűn ébredt éjjel), ez így nincs rendjén, úgyhogy Dani elég hamar az ágyunkban, közöttünk kötött ki. Ezután sokkal jobban éreztük magunkat! Dani bármennyit szopizhatott éjjel, én nem voltam hulla fáradt nappal, mindhárman éreztük, hallottuk egymás jelenlétét és ez nagyon megnyugtató volt. Az apa-gyermek kapcsolatnak is jót tett: éjjel a testközelséggel pótolták a nappal külön töltött időt.
Mindig betartottuk a biztonságos együttalvás szabályait: nem dohányzunk, nem iszunk alkoholt, nem volt a gyerek feje alatt nagy,süppedős párna vagy msá, fulladásveszélyt okozó tárgy, külön takaróval takaróztunk és sosem volt túl meleg a szobában (kb 19 'C). Viszont volt sok-sok puszi, simogatás és ölelés.

 

 

 

Amikor a gondolataimban már megfogant Zalán, úgy éreztem, ideje a férjem és köztem lévő fekhelyet átadni a majd megszülető gyermekünknek. Vettünk hát Daninak egy 90x200-as ágyat, amit a falhoz toltunk, a mi ágyunkat pedig ehhez az ágyhoz. Innentől Dani külön ágyban, mégis szorosan mellettem aludt. Zalán pedig születésétől kezdve apukája és anyukája között hajthatta biztonságos álomra a fejét. Így töltöttük az éjszakáinkat 3 méter széles ágyunkban. Este, elalvás előtt meg tudtuk csodálni a fiúkat és egymást, reggel pedig a gyerekek és a szerelmünk volt az első, akit megláthattunk. Éjszaka pedig sok-sok takargatás, érintés, ölelés, puszi jutott a gyerekeknek.

Szót kell ejtenem a házasélet működéséről, mert ez szokta a legnagyobb aggodalmat okozni. "Anyuka teljesen elhanyagolja a férjét, mert a gyerekkel alszik, aztán csodálkozik ha apuka egyszer csak lelép..." Hányszor de hányszor olvastam ezt! Pedig abból, hogy együtt alszom a babámmal, nem következik mindenképpen az, hogy elhanyagolom a férjemet! Igen, megváltozik a házasság vagy a párkapcsolat és igen, kevesebb idő jut egymásra, de azt látom, hogy ez a gyermeküktől külön alvó pároknál is gyakori probléma.
Ha egy anya a babájával alszik, sokszor az meséli, hogy az édesapa a kanapéra szorul, mert nincs elég hely, vagy mert nyugodtan szeretne aludni. A helyhiányra is van számos jó megoldás, és szerintünk (igen, a férjem szerint is) tökéletesen érvényesül, hiszen a kisbaba nem jut el a sírásig, mivel az elsőnyikkanásra cicit kap és mindenki alszik tovább. Anya sem ébred fel annyira, hiszen nem kell felkelni, másik szobába átmenni, szoptatni,altatni, visszatenni, visszafeküdni, visszaaludni(ha ezek után még sikerül). Ezt így nagyon nehéz hosszú távon bírni.  Jó tudni, hogy az önálló alvásra és elalvásra nagyjából 2,5 éves kor után érik meg a legtöbb kisgyermek. Addig bizony segítség kell nekik. Emiatt (is) kézenfekvő (lenne) az együttalvás. Na, de vissza a házasélethez. Mindannyian egy ágyban fekszünk, szoptatom a kicsit, közben egy sejtelmes pillantás, mosoly, érntés elég, hogy tudjuk, érdemes ébren maradni és átmenni a másik szobába, a nappaliba, a fürdőbe, a konyhába (a sorrend mindegy ;) )
Ha egy házasság megromlik, az biztos, hogy nem (csak) az együttalvás okolható! Persze, ahhoz, hogy ez így működjön, mindkét félnek akarni kell azt, hogy a hitvesi ágy néhány évre családi ággyá váljon. Ezért lenne fontos az édesapákat is informálni arról, hogy hogyan "működik" egy kisbaba, mire van szüksége... És ha az apa is tudja, hogy ez így rendben van, akkor jöhetnek az együtt szuszogó éjszakák!

De meddig?! Mint azt írtam, a gyermek idegrendszere átlagosan 2,5 éves kora után érik meg az önálló alvásra. Logikus tehát, hogy minimum ennyi időre rendezkedtünk be mi is a közös ágyba. Nálunk mire Dani éretté vált a külön alvásra, megszületett Zalán. Mivel nálunk senkinek nem kell egyedül aludnia, úgy döntöttünk, maradunk négyen együtt és majd a két tesó kiköltözik tőlünk, ha a kicsi is érett lesz rá.
Itt csak néhány fotó a tesók együtt alvásáról. Biztos vagyok benne, hogy nagyon nagy szerepet játszik az együttalvás a testvérféltékenység enyhítésében és a tesók közti kötődés kialakulásában!

2018 tavaszán, Dani 5. szülinapja előtt pár hónappal éreztem először azt, hogy nekem kezd sok lenni. Szeretnék már úgy aludni, ahogy nekem a legkényelmesebb, szeretnék hozzábújni a férjemhez elalvás előtt... Ki is tűztük a következő célt: Karácsonyra a gyerekek szobát kapnak!
Ősszel kezdtünk el rendszeresen beszélgetni erről a gyerekekkel, Dani választhatott ki minden részletet. Így lett piros-zöld a szoba, amit közösen festettünk ki. Az Angyaloktól pedig emeletes ágyat kért.

 Ő fog fent aludni, Zalán pedig lent. Szenteste napján, amíg anyunál voltak, az Angyalok meg is hozták a várva várt emeletes ágyat!

 

 Azon az éjszakán már ott is aludtak és ez így van azóta is. Dani gond nélkül elalszik egyedül, maximum annyit kér, hogy valaki feküdjön ott mellette, amíg elalszik. Zalán még szopizik, éjjel is két még 1-2-szer, így át kell még hozzá mennem, de tudom, hogy hamarosan ő is képes lesz egyedül aludni.
Szóval mondhatjuk, hogy a gyerekek jól reagáltak az új helyzetre, az aggodalmak ellenére mégsem fognak kamasz korukig velünk aludni. Hogyan élem meg én az új helyzetet?

A Karácsony előtti hetekben, amikor Dani oldalba rúgott és Zalán lábát az arcomból szedtem ki éjszakánként, remegve vártam, hogy végre kiköltözzenek tőlünk a gyerekek. Aztán eljött az első este. Elaltattam őket az új szobájukban, átmentem a hálóba és a férjemmel csak néztük egymást és ugyanazt éreztük: szívünk egy-egy darabja ott van már a másik szobában, a hálószobában meg keletkezett egy hatalmas űr, ahonnan hiányzik ez a két kis csibész, hiányzik, hogy a fejünkön ugrálnak, hiányzik a bújás, a szuszogás, basszus még a fejberúgás is!!!  Egy percet sem aludtam éjjel. Füleltem a takarójuk zörgését, Zalán esetleges nyöszörgését és azon gondolkodtam, hogy miért csináltuk ezt, jó volt minden úgy, ahogy volt, Zaáln még kicsi ehhez...Aztán arra gondoltam, hogy te jó ég, az én pici fiaim már nem babák, külön alszanak és a fene egye meg, olyan hamar felnőtté válnak majd... Most az ágyunkat hagyták el, de egyszer a házunkat fogják elhagyni. Feleségük lesz és saját családjuk, házuk, életük. Én meg csak remélhetem, hogy ez a rengeteg meló, amit beletettem, megtérül majd...
Ezen járt az agyam, amikor Zalán elkezdett sírdogálni. Úgy szaladtam hozzá, mintha puskából lőttek volna ki, mellé bújtam és szopizva vissza is aludt. Én meg simogattam, pusziltam, szagoltam, jajj de jó, még nincs igazán vége, kellek még neki éjszaka, hát itt vagyok kisfiam, ameddig csak szeretnéd!

Közben Dani, aki az elmúlt 5 évben mellettem fekve töltötte az éjszakákat, gond nélkül elalszik és alszik nélkülem. Az ő igénye már kielégítődött. 5 év, ennyi... Ettől féltünk? Ettől féltek ti is? Hát ne féljetek!!! 5 év basszus úgy elment, hogy észre sem vettem. 5 év az életünkből, 5 év a házasságunkból az SEMMI, de a gyereknek ez az öt év volt a MINDEN!!! És szoktatás, tréningezés, trükközés, mindenféle játszma nélkül örömmel foglalta el a saját szobáját és a saját ágyát.
És bőgök most is, a bánattól is meg az örömtől is, hogy ez annyira kerek és szép így és annyira megérte, annyi csodás pillanatot köszönhetünk annak, hogy nem féltünk közénk fektetni a gyermekeinket, hogy megadtuk nekik azt, amire természetükből és biológiai tulajdonságaikból adódóan szükségük volt! Soha nem csinálnám másképp!!!
Olyan sok szülő hirdeti büszkén, hogy az ő babájuk bizony első pillanattól külön ágyban, külön szobában alszik. Ez az ő útjuk, rendben. Sőt, van olyan baba is, aki köszöni szépen, neki jó így is. Csak azt sajnálom, hogy sokszor információhiány vagy félelem miatt marad ki az életükből a közös alvás, és így annyi de annyi csodáról lemaradnak... :( Ezeket az éveket pedig nem lehet pótolni.

Őszintén remélem, hogy a modern, nyugati kultúra gyereknevelési, babagondozási módszerei lassan majd elavulnak és visszatérünk az ősi, évmilliókon át remekül működő rendszerhez, és megértjük, hogy a gyermekeknek az első években hatalmas szükségük van a szülei közelségére, de ettől még nem lesznek anyámasszony katonái, levakarhatatlan kis diktátorok, hanem önbizalommal teli, önálló, lelkileg stabil kis emberek. Ő viszik majd tovább ezeket a mintákat és ők fognak egy testileg-lelkileg egészségesebb társadalmat létrehozni!

Dani, Zalán, drága kincseim ott a szomszéd szobában! Vigyétek ezt tovább! Jó éjszakát!

 

Hol, hol, hol?

Hol, hol, hol...

Hol van a bögrém? Hol van apa? Hol a kedvenc pólóm? Hol van a cipőm? Hol a sapkám? Hol van a napszemcsim? Hol, hol, hol??? Hol a kisautóm? Hol a labdám? Hol van a botocskám a parkból? Rollert hozhatok? Hol van? Apa hol van? 

Anyaaa, hol van a Hot Wheels? Nem ez, a másik! Hol van a Lego-fúróautó sárga villogója? Kimegyünk az udvarra? Hol a papucsom? Hol van a sapkám? Hol, hol, hol??? Apa hol van? Hol van a homokozólapát? Anyaholamotorom? Hol van a dobókocka a társasból? Hol van a vonatos mesekönyv? Hol, hol, hol???

Megyünk strandra, hurráááá! Hol a karúszó? Hol van a fürdőbugyi? Pelenkázós neszeszer hol van? Hol a naptej, hol a kalapom? Hol vannak a homokozós játékok? Hol vannak a törölközők? Enni-innivaló hol van? Anyaaa, hol van a cipőm??? Hol, hol, hol???A gumicsónak hol van? Pisilni keeeell, hol a wc? Hova lett a gyönyörű kavicsom???? Nem ez, a másik!!! Hol van a vizipisztoly? Otthon???? Áááááá!!!!!

Hol vannak a tiszta pólóim? Hol van az a levél a banktól? Nem ez, a másik! Hol van az ebédem? Hol van a kulcsom? Hol van a cipőpucoló? Hol van az olló? Hol, hol, hol??? Hol van a kocsikulcs? Hol van az az izé? 

Hol van Jázmin? Hol van apa? Hol van a mama? Hol van az Antarktisz? Hol van a cica? Hol van Ádi? Hol van a világ vége?   

Hol, hol, hol???

(Kép forrása: antikaotika.hu) 

Határtalan határok

Dani fiam, és a legutóbbi nyaralásunk adott ihletet ehhez az írásomhoz. Írtam már itt a szabályok és határok betartásáról, azonban mindig adódnak olyan helyzetek, ahol a szülők, vagy a szűkebb család lazábban kezeli a helyzetet, például egy nyaraláson. Hiszen ott nem akarunk egész nap fegyelmezni, az egészséges és hulladékmentes étkezésre vonatkozó szabályokat is könnyebben felrúgjuk (vagy kénytelenek vagyunk felrúgni), végülis nyaralunk, ilyenkor több dolog "belefér". Ezt viszonylag gyorsan, kb. az első jegestea megvásárlásánál megérezte az én ötéves nagyfiam is, és elkezdte feszegetni a határokat, mégpedig az apukájánál...

Visszatérő probléma, hogy cipelteti magát, de csak és kizárólag apával. Velem bármennyit képes sétálni, nyafogás és cipeltetés nélkül, de ha ott van az apja, szinte azonnal kezdődik a könyörgés. Ebben biztosan van valamennyi apahiány is, így próbál töltődni apából, de sokszor elmondtuk már neki, hogy ennek nem ez a módja, és egy ötéves gyereket igenis nagyon nehéz már nyakban vinni. Egy fárasztó nap végén, vagy egy hosszú kirándulás alatt, úgy gondolom, el is fáradhat egy ennyi idős gyermek, persze biztos sokan vannak, akik nem, de az én fiam igen. Viszont reggel, frissen, kipihenten, öt méter gyaloglás után nem lehet fáradt, így teljesen indokolatlan apa nyakába kérni magát. Az első ilyen próbálkozásnál apa persze nemet mond, dehát ismerjük apát, nem igazán bírja a hisztit, Dani bele is kezd, sikerrel... 2 perc múlva már elégedett, "én győztem" vigyorral ül apa nyakában (még szerencse, hogy csak 15 kg). Apa persze szenved, szakad róla a víz, fáj a dereka, szóval a 10 napos nyaralás első napján ezek nem túl jó kilátások. Főleg, hogy velünk van egy 18 éves, daliás unokatesó is, aki szintén nehezen viseli a hisztit, így mindig van egy balek (bocs fiúk), aki viszi a kis diktátort. Utalgattam rá, hogy ez így nem oké, meg kéne értetni a gyerekkel, hogy van két szép lába, amit használni kéne, mert a jegestea meg a matricatetkó belefér, de nyaralás ide vagy oda, egy ötéves, egészséges kisfiút nem kell non-stop nyakban vinni.

A nyaralás harmadik napján elindultunk kirándulni. Azt hiszem, erre a napra a csapat férfi tagjaiban is megérett az elhatározás, hogy nem fogják a 32 fokban nyakba venni Danit. Ez hiányzott belőlük eddig a napig, a határozottság, az elhatározás (nahát, és mindegyikben ott a "határ" szó-zseniális!)

Ahogy kiszálltunk az autóból, már kezdte is, hogy apaaa vigyééél fáradt vagyoook című műsor, de apa hősiesen kitartott. Nagyon nehéz 20 perc következett, Dani nagyon sírt, nagyon könyörgött, apa pedig nagyon türelmesen, százszor elmondta, hogy nagyon szereti, szívesen fogja a kezét, de nem fogja vinni. Bizonyos szempontból tényleg egyszerűbb lett volna felvenni a gyereket, de ennek a játszának ott és akkor véget kellett vetni végre!

Egyszer csak Dani elhallgatott, kért egy vigasztaló ölelést apától, és a nap hátralevő részében egy szó nélkül sétált velünk! Megértette, hogy teljesen felesleges a játszma, mert elvesztette a partnerét a játszmában, apa határt húzott és bizony be is tartotta.
A nyaralás további részében senki nem vitte Danit. Voltak húzós kirándulások, éjfélig tartó séták, ilyenkor teremtettünk neki lehetőséget egy kis pihenésre, de egyébként nagyon jól bírta ezeket a nagy sétákat is. Apa háta nem szakadt meg, és az idegeink is épek maradtak. :)

Teljesen természetes, hogy néha elmozdulnak a határaink, lazulnak a szabályaink. Emberek, szülők vagyunk, a világ legnehezebb feladatát végezzük. Nem baj, ha időnként, bizonyos helyzetekben elengedünk 1-2 szabályt. Az a fontos, hogy egy ilyen helyzetben is, mint például egy nyaralás, világosan tudassuk a gyerekkel, hogy mi az amit kivételesen szabad, és amit még most sem. És ehhez viszont tartsuk magunkat! Nem kell sok, és a gyermek megérti az új, átmeneti helyzet új, ámeneti szabályait és szépen bele fog simulni, alkalmazkodni fog hozzá.

Kívánok nektek sok szép, békés, életre szóló élményt erre a nyárra!

Ölelés:
Petra

Kendőt vennék, olcsón, mert csak néha használnám

Semmihez sem fogható öröm, amikor megtudjuk, hogy kisbabát várunk! Elkezdünk izgulni, tervezni, álmodozni és vásárolni. Bizony, azzal, hogy várandósak leszünk, belecsöppenünk a világ egyik legjobban jövedelmező bizniszébe. Tucatnyi cég próbál minket meggyőzni arról, hogy az ő termékük elengedhetetlen kelléke a babagondozásnak: babaszoba-bútor, kiságy, légzésfigyelő, cumi, cumisüveg, sterilizáló, melegítő, zenélő forgó, rezgő-zenélő pihenőszék, babakocsi, mindenféle kozmetikum... Bizony, az én babámat is ilyen szoba várta:

Biztos nem soroltam fel mindent, ezek az "alap" dolgok jutottak most hirtelen eszembe, de ezek megvásárlása is több százezer forint. Azt hiszem,nagyon sokan (de talán egyre kevesebben) megrökönyödnek, ha azt mondom, valójában ezek közül SEMMIRE nincs szüksége egy kisbabának! Mégis sokan megveszik, ha nem is mindent, de 1-2 dolgot biztosan, mindenki a maga belátása és elvei szerint. Lényeg a lényeg, hogy mire megszületik a baba, elköltöttünk valamennyi pénzt. Aztán, kiderül, hogy ez az édes kis csöpp rohadtul nem szeret a kiságyban aludni(miért is kéne szeretnie?), nem érdekli a zenélő forgó izé, ordít a pihenőszékben, a cumit meg átköpi a szomszédba... Ellenben nagyon szeret kézben lenni, anya/apa mellkasán aludni, és éjjel is a közelükben maradni... Bakker, és ez mind ingyen van... OMG!
Danim is hamar tudtunkra adta, hogy neki így sokkal jobb:

Haha, rafinált kis kölyök, gondolhatnánk, pedig teljesen természetesen működik! Nem szeret egyedül lenni, lerakva lenni. Egyedül lenni számára nagyon ijesztő. Nincs sem időérzéke, sem térérzéke. Az, hogy anya kiment a szobából, azt jelenti, hogy megszűnt létezni, ő pedig végleg magára maradt... Bizony, ez a világ kezdetben nagyon ijesztő neki a rengeteg zajjal, hőmérséklettel, a nagy térrel, mindenféle érzetekkel. Egyetlen biztos pont az édesanyja, és az ő közelsége, éjjel-nappal.
Számtalan bionyíték van arra, hogy a babák hordozásra, folyamatos testközelségre születnek. Ez a biológiai norma. Nem egy választható irányzat, egy divathullám, hanem a természet rendje. És ezt tudja jól a kisbabánk is, azért ordít, amikor letesszük.
Nagyon sok család rájön erre, ha előbb nem is, de pár hetes kisbabájuk "viselkedését" látva mindenképp. Szerencsére most már tényleg nagyon kevesen követik a "hagyjuk sírni" elveket, (aik mégis, ahhoz remélem eljut ez az írás), és itt jön képbe a hordozás. Most már elég hamar kiderül az is, hogy létezünk mi, hordozási tanácsadók, meg klubok, meg hogy a kenguru nem jó, a kendő meg jó.
Oké, eddig tiszta sor. Vegyünk kendőt. De ha már több százezerbe "fájt" eddig is  a gyerek, ráadásul ezt még nem is értékeli (figyelem, irónia! ;) ), akkor egy darab rongyra ne költsünk már vagyonokat!
Egy darab rongy? Na várjunk csak!!!
Sötétítő függöny, abrosz, sál, ezeket is mondják a kendőre. Valójában a hordozókendő speciális szövéssel készülő, vegyszermentes festékkel festett, bevizsgált babahordozó eszköz. Nem tudunk bemenni a méteráru boltba és venni x méter kendőanyagot. Ezért is kerül egy jó minőségű hosszú szövött alsó hangon 15000 ft-ba (ami ennél olcsóbb, az már a gyanús kategória). De mondok durvábbat: egy mintás, biopamut kendő akár 30000 ft-ba is kerülhet! És vannak ennél is sokkal-sokkal drágább kendők, de nyilván a babának tökéletes a 15-20000 forintos is. Soknak tűnik?
Egy használt babakocsi több tízezer forint. Babaszoba bútor használtan közel 100000. Légzésfigyelő kb 20000. Ezek az eszközök elszeparálják tőlünk a babánkat, természetellenes helyzetbe kényszerítik a babát és a szülőket is.
Sőt, ha kitekintünk, az új, extra, trendi babacuccok világába, találunk olyan "csodaplüsst", ami anyaméh hangot ad, ha a baba elkezd sírni (azt hiszem 15 ezerért...). De miért egy gép hangja nyugtassa meg a babánkat helyettünk? Hova vezet ez? Bevallom,minden toleranciám és empátiám ellenére rendkívül dühít, amikor ennek a bizonyos terméknek az oldalán olvasom a vevői véleményeket: "Kisbabánk álmát már a kórházban xy őrizte, azóta otthon vigyáz rá, hogy anya nyugodtan aludhasson" WTF???
Na, de térjünk vissza a kendőre. Mit ad a babának és a szülőknek 20000 ft-ért? A folyamatos testközelség lehetőségét. A megfelelő testhelyzetet. Az ideális idegrendszeri és testi fejlődést. Segítséget a tejtermelésban. Két szabad kezet. Könnyű altatást. Hatalmas szabadságot. A biológiai normát. Mindent, ami a babának fontos!!!

Tényleg drága?

Nem veszünk előre kendőt, hiszen lehet, hogy nem fogja szeretni a baba. De akkor babakocsit miért veszünk előre? Mennyi de mennyi szülőt látok, egyik kezében fogja a kisbabát, másikkal tolja az üres kocsit. Akkor miért a babakocsit vesszük meg előre? Miért nem a kendőt?

Egyszer talán így lesz.... :)

"Csak akkor használnánk, ha sír a baba vagy olyan helyre megyünk, ahova babakocsival nem lehet."
Ezt a fantasztikus, a baba minden igényét kielégítő, idegrendszerét, izomzatát, egyensúlyát fejlesztő eszközt, valóban le kéne korlátozni az ilyen helyzetekre?

Mi lenne, ha egyáltalán nem kéne sírnia a babának, mert alap lenne, hogy élete első heteit külön "kérés" nélkül kendőben töltené?
Mi lenne, ha nem vennénk előre babakocsit? Ha mégis úgy érezzük, hogy szükségünk van rá, bármikor tudunk venni egyet... De azt gondolom, hogy ha valaki ráérez a hordozós életformára, nem akarja majd babakocsiba tenni a babáját. Mint ahogy én sem akartam, és Dani sem... :)

Én azért dolgozok, hogy mindenkihez eljussanak a hiteles információk, minden gyermeket vállaló szülő tisztában legyen egy kisbaba valódi szükségleteivel. Bízom benne, hogy egyre több szülőnek természetes lesz az, hogy a babát nem kell elszeparálni magunktól, és ha nekünk természetes lesz, akkor a mi gyermekeinknek is az lesz, és így egy kiegyensúlyozottabb, boldogabb, tudatosabb társadalom megszületésének lehetünk a részei.

A kötődő utazók

Itt fekszem szuszogó gyermekeim között egy 4 csillagos szipiszupi wellnesshotel egyik szobájában. Izgalmas 3 nap van mögöttünk. Sokszor eszembe jutott, milyen más volt régen, a gyerekek előtt egy ilyen wellness-hétvége. Na, az pihenés volt! Bármennyit ülhettünk a jacuzziban, bárhova elmehettünk, nyugodtan vacsorázhattunk, és nyugodtan csinálhattunk vacsora után bármit...
Ezek a drága gyerekek is megérdemlik az élményt, visszük is őket mindenfelé születésüktől fogva. A kötődő nevelés hozta ezt is, hiszen el sem tudjuk képzelni egyenlőre, hogy nélkülük menjünk nyaralni, mert mi így vagyunk kerek egész. Régebben is sokat mentünk, és ezt az életérzést szeretnénk átadni a gyerekeknek is. Hiszem, hogy az élmények többet érnek a tárgyi dolgoknál, és ez igaz a felnőttekre is...
A kötődő nevelés nekem óriási szabadságot ad az utazások során is. Miért? Mert sosem foglalja a helyet a babakocsi. Mert bárhova el- és feljuthatunk úgy, hogy rajtam van kendőben a gyermek. Meg sem tudom számolni, mennyi helyre jutottunk már el, ahova babakocsival nem sikerült volna. Nincs alvásidő, ha elfárad, elalszik rajtam, és kész. És mindig, mindenhol foghatjuk egymás kezét a Férjemmel.

A szoptatás is inkább segít(ett), mint hátráltat(ott), hiszen nagy melegben is biztos lehetek benne, hogy elég folyadékhoz jut a gyermek, és egy-egy húzósabb túra során fontos, hogy "töltődjön" rajtam egy kicsit. Nem kell cumisüvegeket, sterilizálót satöbbit vinni. Ha BLW-zünk, akkor az evéssel sem lesz sok tennivaló, nem kell bébiételt sem csomagolni :)
Az idegen helyen alvás sem volt soha gond, bárhol voltunk, mindig együtt aludtunk, ugyanúgy, mint otthon. A szállodák által bekészített utazóágy mindig remek szennyestartónak vagy törölközőszárítónak bizonyult. A gyerekek mindenhol békésen alszanak, hiszen ott van melletük anya, a biztonság, így nincs mitől tartaniuk egy idegen helyen sem. :)
Alapvetően nagyon jól viselkednek a gyerekek, nem rohangálnak az étteremben, nem ugranak seggest a gyógyvízbe, nem visítanak minden pillanatban valamiért, szót fogadnak, és élvezik a jövés-menést, nagyon jól alkalmazkodnak a megváltozott környezethez és a napi ritmushoz.
Szóval, a kötődő utazás egyszerű, kényelmes, praktikus, mindenki számára hatalmas töltést adó élmény. Na, ez volt a cukormáz... :D

Vannak dolgok, amiken nem segít a kötődő nevelés sem... Íme:
Nagyon klassz volt ez a három nap, de nem lettem sokkal kipihentebb, mint amikor eljöttünk. Az utazásra eleve minimum 2 napot kell készülni. Míg régen fél óra alatt bepakoltam magamnak, most útravalót sütök(#nemeszünkboltivackokat), ruhát mosok, takarítok(#nehogymárkoszoslakásbakelljenmajdhazajönni), orrot törlök,szoptatok, altatok, kaját adok, bedobokmégegymosást, odaégakaja, gyekeksegget törlök, pelenkátmosok, hajtogatok...
Aztán indulás előtt gyereket kergetek, öltöztetek, apa kicuccol, gyerek elfut, elkapom, indulunk... Kikanyarodunk az utcából, Dani megszólal: Anyaaa, éhes vagyok!!! Hurrá, kinyit anya mozgóbüféje... Esznek-isznak, talán végre jön egy kis nyuugi...Anyaaa, mikor érünk oda??? (20 perce utazunk, 2 óra van még hátra, dehát kibírtuk tavaly Spanyolországba a 19 órát, ez sima liba ahhoz képest...)  Anyaaaa, unatkozom!!! Oké, any mesél, persze fejből . És szóljon a mese Szimbáról, az oroszlánról,és legyen az, hogy kilövik az űrbe!!! Itt kiégtem, az út hátralevő részére nem emlékszem... Rémlik 1-2 vinnyogás a kicsitől, hogy ciciiii, de aztán az Egyszer egy királyfit éneklem neki és szpéen elalszik. :)

Odaérünk, huhh... Danit kis híján bedarálja a forgóajtó, de sebaj, bent vagyunk! Felvisszük a szobánkba a bőröndöket, aztán irány a wellness! Rengeteg szauna, gyógyvíz, élménymedence... de nem nekünk...Mi az 50 centis gyerekmedencében áztatjuk magunkat, segítünk lecsúszni a csúszdán, buborékot fújunk a vízbe, nagyokat röhögünk... Néha összenézünk a Férjemmel azzal a "de piszok mázlisták vagyunk, úgy szeretlek" nézéssel, aztán bohóckodunk tovább a gyerekekkel. Végülis, tök jó minden, és fejenként 10-10 percre le is tudunk lépni. Na nem ám kettesben, külön-külön, ugyebár... De most jól is esik 10 perc nyugi, csak nézek ki a fejemből, és nem arra figyelek, hogy hova rohan a nagy mezítláb a csúszós kövön, vagy hogy hogyan próbál lecsúszni a 20 hónapos a 4 éveseknek való csúszdán...
A vacsora egész jó sikerült. Jól esett volna még üldögélni, inni egy pohár bort, vagy romantikus esti sétára indulni a Velencei-tó partján, dehát ki az a bolond, aki sétálni akar, amikor vár a játszóház???
Fél óra játék után irány a szoba. Kis Zalán köztünk, Dani, pótágyon, odatolva a miénkhez. Egyik szopizik, a másik a kezemet foja. Elájulunk mindannyian, és nagyon jót alszunk.
Másnap kirándultunk, hát, ez sem olyan, mint régen...
Reggeli után is kötelező a játszóház, itt lopok magamnak egy kávézást és elküldöm apát a fiúkkal játszani. Bámulom a tavat és iszom a kávémat. Na ez az, ez kell nekem! Megérzem a pihenés édes ízét, így hát szólok apának, hogy én szaunáznék egyet. És persze elenged, mert jó fej. :) Egy óra egyedül!!!
Aztán indulás Bakonybélbe, unokatesót látogatni. Váltás ruha, pelenka, enni-innivaló, és már indulunk is! Szuper délutánt töltünk Évinél, kirándulunk, elfáradunk, megint... És megint eljutok olyan helyekre, ahova hordozókendő nélkül nem sikerült volna. :)

Vacsi, játszóház, ájulás.
Másnap állatkert, a kötelező program, de nagyon jól sikerült ez is. Zalán minden állat nevét megpróbálta kimondani, kedvencem lett a "baboly". Délután játszóterezés a tó partján, mezítláb üldögélek egy padon, a kicsi homokot eszik... Mi kell még?
Csak a rend kedvéért írom le újra, ezután következett a wellness, vacsi, játszóház, ájulás.
Reggel reggeli, játszóház, pakolás, és irány haza. Elrepült ez a három nap, kicsit olyan, mintha csak egy lett volna. Hátunk mögött sok készülődéssel, logisztikával, gondoskodással, öltöztetéssel, vetkőztetéssel, szoptatással, hordozással, nyavajgással, türelemmel, néhány elfojtott bazdmeggel, de sok-sok nevetéssel, cukisággal, öleléssel,  élménnyel...
Már most várjuk a következőt!