Egy ágyban a gyermekekkel-mi lesz ebből???

A gyermeknevelés egyik legmegosztóbb témája az, hogy hol aludjon a gyerek. Ahány ház, annyi szokás, meggyőződés, elv, vélemény. Van, hogy a szülők döntenek valamiről, aztán kisbabájuk jól átírja azt a döntést. És a döntés mögött is annyi minden állhat: információk, vagy azok hiánya, otthonról hozott minta, a környezet, család tanácsai, vélt vagy valós félelmek.... Lényeg, hogy valószínűleg minden családban van egy elhatározás, hogy hol fog aludni a baba. Elmesélem, nálunk hogy alakult ez a dolog!

Amikor Danit vártuk, tudtam, hogy a kötődő nevelés lesz a mi utunk. Az együtt alvással kapcsolatban viszont bizonytalan voltam, illetve apai oldalról is éreztem egy kis ellenállást, úgyhogy azt gondoltam, megpróbáljuk külön ágyban altatni Danit, aztán meglátjuk, ő mit szól hozzá. Olvastam William Sears Éjszakai gondoskodás című könyvét, ismertem a WHO ajánlást( legalább 6 hónapos korig ne aludjon egyedül a baba), úgyhogy én aludtam Danival a szobájában, Apa meg egyedül. Ennél jobban szétszakítva sosem éreztem a családunkat. Kipróbáltunk sokindent (első ébredésig szobájában, utána köztünk alvás stb), de egyik sem volt az igazi és egyre jobban éreztem, hogy ez az egész így annyira bonyolult, fárasztó (igény szerint szoptatott kisfiam elég sűrűn ébredt éjjel), ez így nincs rendjén, úgyhogy Dani elég hamar az ágyunkban, közöttünk kötött ki. Ezután sokkal jobban éreztük magunkat! Dani bármennyit szopizhatott éjjel, én nem voltam hulla fáradt nappal, mindhárman éreztük, hallottuk egymás jelenlétét és ez nagyon megnyugtató volt. Az apa-gyermek kapcsolatnak is jót tett: éjjel a testközelséggel pótolták a nappal külön töltött időt.
Mindig betartottuk a biztonságos együttalvás szabályait: nem dohányzunk, nem iszunk alkoholt, nem volt a gyerek feje alatt nagy,süppedős párna vagy msá, fulladásveszélyt okozó tárgy, külön takaróval takaróztunk és sosem volt túl meleg a szobában (kb 19 'C). Viszont volt sok-sok puszi, simogatás és ölelés.

 

 

 

Amikor a gondolataimban már megfogant Zalán, úgy éreztem, ideje a férjem és köztem lévő fekhelyet átadni a majd megszülető gyermekünknek. Vettünk hát Daninak egy 90x200-as ágyat, amit a falhoz toltunk, a mi ágyunkat pedig ehhez az ágyhoz. Innentől Dani külön ágyban, mégis szorosan mellettem aludt. Zalán pedig születésétől kezdve apukája és anyukája között hajthatta biztonságos álomra a fejét. Így töltöttük az éjszakáinkat 3 méter széles ágyunkban. Este, elalvás előtt meg tudtuk csodálni a fiúkat és egymást, reggel pedig a gyerekek és a szerelmünk volt az első, akit megláthattunk. Éjszaka pedig sok-sok takargatás, érintés, ölelés, puszi jutott a gyerekeknek.

Szót kell ejtenem a házasélet működéséről, mert ez szokta a legnagyobb aggodalmat okozni. "Anyuka teljesen elhanyagolja a férjét, mert a gyerekkel alszik, aztán csodálkozik ha apuka egyszer csak lelép..." Hányszor de hányszor olvastam ezt! Pedig abból, hogy együtt alszom a babámmal, nem következik mindenképpen az, hogy elhanyagolom a férjemet! Igen, megváltozik a házasság vagy a párkapcsolat és igen, kevesebb idő jut egymásra, de azt látom, hogy ez a gyermeküktől külön alvó pároknál is gyakori probléma.
Ha egy anya a babájával alszik, sokszor az meséli, hogy az édesapa a kanapéra szorul, mert nincs elég hely, vagy mert nyugodtan szeretne aludni. A helyhiányra is van számos jó megoldás, és szerintünk (igen, a férjem szerint is) tökéletesen érvényesül, hiszen a kisbaba nem jut el a sírásig, mivel az elsőnyikkanásra cicit kap és mindenki alszik tovább. Anya sem ébred fel annyira, hiszen nem kell felkelni, másik szobába átmenni, szoptatni,altatni, visszatenni, visszafeküdni, visszaaludni(ha ezek után még sikerül). Ezt így nagyon nehéz hosszú távon bírni.  Jó tudni, hogy az önálló alvásra és elalvásra nagyjából 2,5 éves kor után érik meg a legtöbb kisgyermek. Addig bizony segítség kell nekik. Emiatt (is) kézenfekvő (lenne) az együttalvás. Na, de vissza a házasélethez. Mindannyian egy ágyban fekszünk, szoptatom a kicsit, közben egy sejtelmes pillantás, mosoly, érntés elég, hogy tudjuk, érdemes ébren maradni és átmenni a másik szobába, a nappaliba, a fürdőbe, a konyhába (a sorrend mindegy ;) )
Ha egy házasság megromlik, az biztos, hogy nem (csak) az együttalvás okolható! Persze, ahhoz, hogy ez így működjön, mindkét félnek akarni kell azt, hogy a hitvesi ágy néhány évre családi ággyá váljon. Ezért lenne fontos az édesapákat is informálni arról, hogy hogyan "működik" egy kisbaba, mire van szüksége... És ha az apa is tudja, hogy ez így rendben van, akkor jöhetnek az együtt szuszogó éjszakák!

De meddig?! Mint azt írtam, a gyermek idegrendszere átlagosan 2,5 éves kora után érik meg az önálló alvásra. Logikus tehát, hogy minimum ennyi időre rendezkedtünk be mi is a közös ágyba. Nálunk mire Dani éretté vált a külön alvásra, megszületett Zalán. Mivel nálunk senkinek nem kell egyedül aludnia, úgy döntöttünk, maradunk négyen együtt és majd a két tesó kiköltözik tőlünk, ha a kicsi is érett lesz rá.
Itt csak néhány fotó a tesók együtt alvásáról. Biztos vagyok benne, hogy nagyon nagy szerepet játszik az együttalvás a testvérféltékenység enyhítésében és a tesók közti kötődés kialakulásában!

2018 tavaszán, Dani 5. szülinapja előtt pár hónappal éreztem először azt, hogy nekem kezd sok lenni. Szeretnék már úgy aludni, ahogy nekem a legkényelmesebb, szeretnék hozzábújni a férjemhez elalvás előtt... Ki is tűztük a következő célt: Karácsonyra a gyerekek szobát kapnak!
Ősszel kezdtünk el rendszeresen beszélgetni erről a gyerekekkel, Dani választhatott ki minden részletet. Így lett piros-zöld a szoba, amit közösen festettünk ki. Az Angyaloktól pedig emeletes ágyat kért.

 Ő fog fent aludni, Zalán pedig lent. Szenteste napján, amíg anyunál voltak, az Angyalok meg is hozták a várva várt emeletes ágyat!

 

 Azon az éjszakán már ott is aludtak és ez így van azóta is. Dani gond nélkül elalszik egyedül, maximum annyit kér, hogy valaki feküdjön ott mellette, amíg elalszik. Zalán még szopizik, éjjel is két még 1-2-szer, így át kell még hozzá mennem, de tudom, hogy hamarosan ő is képes lesz egyedül aludni.
Szóval mondhatjuk, hogy a gyerekek jól reagáltak az új helyzetre, az aggodalmak ellenére mégsem fognak kamasz korukig velünk aludni. Hogyan élem meg én az új helyzetet?

A Karácsony előtti hetekben, amikor Dani oldalba rúgott és Zalán lábát az arcomból szedtem ki éjszakánként, remegve vártam, hogy végre kiköltözzenek tőlünk a gyerekek. Aztán eljött az első este. Elaltattam őket az új szobájukban, átmentem a hálóba és a férjemmel csak néztük egymást és ugyanazt éreztük: szívünk egy-egy darabja ott van már a másik szobában, a hálószobában meg keletkezett egy hatalmas űr, ahonnan hiányzik ez a két kis csibész, hiányzik, hogy a fejünkön ugrálnak, hiányzik a bújás, a szuszogás, basszus még a fejberúgás is!!!  Egy percet sem aludtam éjjel. Füleltem a takarójuk zörgését, Zalán esetleges nyöszörgését és azon gondolkodtam, hogy miért csináltuk ezt, jó volt minden úgy, ahogy volt, Zaáln még kicsi ehhez...Aztán arra gondoltam, hogy te jó ég, az én pici fiaim már nem babák, külön alszanak és a fene egye meg, olyan hamar felnőtté válnak majd... Most az ágyunkat hagyták el, de egyszer a házunkat fogják elhagyni. Feleségük lesz és saját családjuk, házuk, életük. Én meg csak remélhetem, hogy ez a rengeteg meló, amit beletettem, megtérül majd...
Ezen járt az agyam, amikor Zalán elkezdett sírdogálni. Úgy szaladtam hozzá, mintha puskából lőttek volna ki, mellé bújtam és szopizva vissza is aludt. Én meg simogattam, pusziltam, szagoltam, jajj de jó, még nincs igazán vége, kellek még neki éjszaka, hát itt vagyok kisfiam, ameddig csak szeretnéd!

Közben Dani, aki az elmúlt 5 évben mellettem fekve töltötte az éjszakákat, gond nélkül elalszik és alszik nélkülem. Az ő igénye már kielégítődött. 5 év, ennyi... Ettől féltünk? Ettől féltek ti is? Hát ne féljetek!!! 5 év basszus úgy elment, hogy észre sem vettem. 5 év az életünkből, 5 év a házasságunkból az SEMMI, de a gyereknek ez az öt év volt a MINDEN!!! És szoktatás, tréningezés, trükközés, mindenféle játszma nélkül örömmel foglalta el a saját szobáját és a saját ágyát.
És bőgök most is, a bánattól is meg az örömtől is, hogy ez annyira kerek és szép így és annyira megérte, annyi csodás pillanatot köszönhetünk annak, hogy nem féltünk közénk fektetni a gyermekeinket, hogy megadtuk nekik azt, amire természetükből és biológiai tulajdonságaikból adódóan szükségük volt! Soha nem csinálnám másképp!!!
Olyan sok szülő hirdeti büszkén, hogy az ő babájuk bizony első pillanattól külön ágyban, külön szobában alszik. Ez az ő útjuk, rendben. Sőt, van olyan baba is, aki köszöni szépen, neki jó így is. Csak azt sajnálom, hogy sokszor információhiány vagy félelem miatt marad ki az életükből a közös alvás, és így annyi de annyi csodáról lemaradnak... :( Ezeket az éveket pedig nem lehet pótolni.

Őszintén remélem, hogy a modern, nyugati kultúra gyereknevelési, babagondozási módszerei lassan majd elavulnak és visszatérünk az ősi, évmilliókon át remekül működő rendszerhez, és megértjük, hogy a gyermekeknek az első években hatalmas szükségük van a szülei közelségére, de ettől még nem lesznek anyámasszony katonái, levakarhatatlan kis diktátorok, hanem önbizalommal teli, önálló, lelkileg stabil kis emberek. Ő viszik majd tovább ezeket a mintákat és ők fognak egy testileg-lelkileg egészségesebb társadalmat létrehozni!

Dani, Zalán, drága kincseim ott a szomszéd szobában! Vigyétek ezt tovább! Jó éjszakát!