Hat...

Hat év.
Ennyi telt el azóta, hogy 32 csodálatos hét várandósság után megszületett első kisbabánk, Flóra. Április 13-án, pénteken. Másnap, április 14-én hagyott itt minket.
Ennyi évvel később, visszaemlékezve azokra a napokra, hetekre, amik a születése után következtek, néha olyan érzés, mintha ez nem is velünk történt volna.
Pedig velünk történt. Mi töltöttünk 22 órát kétségek között, de tűzön-vízen át reménykedve abban, hogy minden rendben lesz.
Mi kaptuk a telefonhívást, hogy ha tudunk, menjünk és búcsúzzunk el Tőle.
Mi kérdeztük meg ezerszer, hogy miért pont mi?
Mi jöttünk haza a kórházból az üres házba, mi pakoltuk el a babaholmikat.
Mi intéztük a temetést, és mi kísértük utolsó útjára Őt.
És mi voltunk biztosak benne a gyász első pillanatától kezdve, hogy túl fogjuk élni EGYÜTT, és ha ezt túléljük, akkor onnantól már jöhet bármi, minket semmi nem fog padlóra küldeni. Tudtuk, egészen biztosan tudtuk, hogy egyszer mi még nagyon-nagyon boldogok leszünk. Igazunk lett.

Ez a pici lányka sokmindenre megtanított. Megismertette velem az addig érzett legmélyebb fájdalmat. Ez a fájdalom annyira ijesztő, ismeretlen és kínzó, hogy az ember legszívesebben világgá menekülne előle. De ez a fájdalom nem olyan, ami elől el lehet menekülni. "Ahhoz, hogy ki tudj szabadulni a fájdalom, a gyász és a szomorúság fogságából, először el kell merülnöd benne". Ez a mondat hitette el velem, hogy át kell engednem magam a fájdalomnak, és milyen jól tettem! A tavaszt itthon töltöttem. Nem mentem emberek közé, hiszen lépten-nyomon összefutottam valakivel, aki megkérdezte, hogy "Jéé, megszültél? És hol a baba?" Ezek a kérdések mindig visszalöktek nagyon mélyre, úgyhogy inkább nem mentem sehova. A kismamák, és babakocsit tologató anyukák látványa szintén nem segített. Itthon voltam, falat ütöttem, ajtót csapkodtam, üvöltöttem, bőgtem, átadtam magam a fájdalomnak.
Nagyon kellett nekem az is, hogy beszélhessek a történekről, de nagyjából három olyan barátnő volt mellettem, akivel tényleg őszintén, zokogva, dühöngve tudtam beszélni az érzéseimről. Igen, barátnők, nem a Férjem.
A férfi-agy, és a férfi-gyász az nagyon nem olyan, mint a női-gyász. A Férfi hallgat, csendben van, néha-néha egy fél mondattal utal rá, hogy bizony kurvára szenved ő is, de gyorsan el is tereli a szót. Dolgozik, teszi a dolgát, kertészkedik, de nem beszél. Ezt elfogadni, és tiszteletben tartani baromi nehéz. Szegény Nő csak beszélne, beszélne, beszélne, és szíve szerint fogná és megrázná a Férfit, hogy szólaljon már meg, mondja már el, hogy ő hogyan érez, hiszen ez kettejük tragédiája. Aztán, ha a kapcsolat rendben van és szilárd alapokon áll, akkor a Férfi és a Nő megbeszélik, hogy gyászoljon mindenki a maga módján, és megígérik egymásnak, hogy ha valamelyik félnek ez így mégsem jó, akkor szól a másiknak.
Jött a nyár, és megbeszéltük, hogy azt a nyarat csodálatossá fogjuk tenni. Barátnőket látogattam Budapesten, Szlovéniába utaztunk motorral (a Bledi tó valódi lélekgyógyító hely...), repültünk hőlégballonnal, nagyokat kirándultunk. Új munkát kerestem és elkezdtem dolgozni. A munka tetszett, a kollégák kedvesek voltak. "Csak" az az érzés gyötört, hogy mi a szart keresek én itt, amikor otthon kéne babáznom....
Egész jól eljutottam a feldolgozásban egy olyan szintre, ami mellett az ember már elvan, nem sír minden nap. Nagyon sokáig nem volt olyan nap, sőt olyan óra, hogy ne gondoltam volna Flórára, de elkezdtem másképp gondolni rá. A fájdalom helyét szépen lassan átvette egy nagyon mély szeretet-érzés. Hiszen ő volt az én első babám, és tudtam, hittem, hogy a lelke velünk van és velünk is lesz mindig. Ennek ellenére éreztem, hogy még hiányzik valami a teljes gyógyuláshoz.
7 hónappal Flóra elvesztése után megfogant Dani, az én drága, drága kisfiam. Érezte, hogy jönnie kell, amint lehet, hogy Anya végre tényleg Anya legyen, és Apa végre tényleg Apa legyen.
Attól, hogy Dani megszületett, persze nem felejtettük el Flórát, ő is az életünk része, és az is lesz mindig. Megtanultunk együtt élni a tudattal, hogy ő "másképp" tagja a családunknak.
Most is szeretem, és ez sosem lesz másképp.
Hálás vagyok neki azért a csodálatos 32 hétért, amit együtt töltöttünk. Itt cseng a fülemben a hangja, amit egy pillanatra hallottam, amikor megszületett. Féltve őrzöm a fényképét, hiszen nekem csak ennyi jutott belőle.
Megtanított nagyon sok fontos dologra. Ahogy kutattam a válaszokat a miértekre, óriási fejlődésen mentem keresztül. Nagyon sokmindent értek már, és hálás vagyok neki, hogy általa felismertem, mennyi terhet cipeltem magammal, amiket le kellett tennem mielőtt lányom születik, hogy ne vigyem tovább a generációs sérelmeket, fájdalmakat.
Nagyon igaz, hogy a gyermekeink a mi tanítómestereink! Nem szabad figyelmen kívül hagyni, ha valamilyen módon jelzik, hogy valami nincs rendben velünk!
És most itt vagyok, két kisfiúval. Szeretnénk még babát, és nagyon boldog lennék, ha az Égiek úgy döntenének egyszer, hogy készen állok arra, hogy lányom legyen. Úgy érzem, az elmúlt évek fejlődése, a személyiségem, a nőiségem változása, a lányokhoz, a nőkhöz való hozzáállás a családban olyan változásokon, érésen ment keresztül, hogy ez már érdemes arra, hogy tovább adjam egy kislánynak, és egy új női generáció felülírhassa a régiek hibáit, fájdalmait, sérelmeit. Ő már tiszta lappal indulna...
De azt is el tudom fogadni, ha ebben az életben ez nem fog megadatni nekem.

Ezt az elfogadást is Tőled tanultam.... Köszönöm!!!


Nagyon sok Édesanya megy keresztül ugyanezen. Egy korai vetélés, vagy egy idősebb gyermek elvesztése felfoghatatlan tragédia. Szeretném, ha tudnátok, hogy szenvedni, sírni, bezárkózni nem szégyen és nem baj! Ha utálsz minden várandós kismamát, nem baj! Ha néha úgy érzed, ezt nem lehet túlélni, ezzel nem lehet együtt élni, nem baj! El kell merülni a fájdalomban, hogy aztán ki tudjunk törni belőle! Nem szégyen segítséget kérni, barátoktől, családtól vagy akár szakembertől!
Szívből kívánom, hogy mindenki, aki elveszít egy gyermeket, magzatot, kisbabát, találja meg a gyógymódot, merítsen erőt a történtekből és szerezze vissza a boldogságát!
Sokat gondolkodtam, hogy megszülessen-e ez a bejegyzés, de bízom benne, hogy ezzel is tudok segíteni. Ha csak egy valakinek, már megérte...

Szeretettel ölelek minden sorstársat!
Petra